RABNŐK, ÁGYASOK, SZULTÁNÁK

Az iszlám világban az uralkodók feleségeinek sajátos helyzete volt: az európai királynékhoz képest szigorú elzártságban éltek. De a hárem szédíto karrierek színhelye is lehetett: a rabnobol szultáni ágyas, a szultánt is hatalmában tartó feleség vagy ténylegesen kormányzó anyaszultánnõ is válhatott.

Az Oszmán Birodalomban hiába keressük az európai keresztény országok királynoihez és királynéihoz hasonló uralkodónoket. A szultánok mellett trónon ülo, idegen országok követeivel tárgyaló szultánfeleség elképzelhetetlen volt abban a birodalomban, ahol a társadalmi berendezkedés olyannyira különbözött az európaitól, s ahol a no jogilag mindig kiskorúnak számított. Tovább korlátozta a noi jogokat a nem keresztény társadalmak arisztokrata köreiben mindenütt virágzó poligámia és rabszolgaság, amely az egész Közel-Keleten szigorú elzártságra kárhoztatta e társadalmi réteg feleségeit és ágyasait. Ezt az elzártságot fejezi ki a hárem szó is, amely az iszlám világban a háznak az idegen férfiak elol elzárt noi lakrészét jelenti, s amely a "tiltott" jelentésu arab haram szóból alakult ki.

Bár a szultánok feleségei jogállásuk és társadalmi helyzetük alapján aligha hasonlíthatók a királynékhoz, a birodalom életében játszott szerepüket tekintve már jóval több hasonlóság fedezheto fel közöttük. Sot, bármennyire paradoxonnak tunik, a padisahok feleségei esetenként sokkal nagyobb hatalomra tehettek szert, mint az európai országok koronás asszonyai. E látszólag mozdulatlan társadalom esetenként szédíto karriereknek szolgálhatott színteréül: rabnokbol szultáni ágyas; az uralkodót fiúgyermekkel megajándékozó ágyasból a szultánt is hatalmában tartó, milliók sorsa felett dönto feleség; vagy a kiskorú szultánok alatt ténylegesen kormányzó anyaszultánno válhatott.

A rabnõk

A rabnok vásárlás vagy ajándékozás útján kerültek a szerájba. Azok, akik szépségükkel vagy szellemi képességeikkel kituntek, gondos nevelésben és oktatásban részesültek. Ahogyan a kiválasztott fiúkat a palotaiskolában képezték, úgy nevelték a tehetséges lányokat is a háremben. Eloször a török és az arab nyelvvel, az iszlám vallással és etikettel ismerkedtek meg, s megtanultak írni és olvasni. A zene iránt fogékony rabnoket megtanították török és arab hangszereken játszani, énekelni és táncolni. Mindezeken kívül varrtak, hímeztek és kötöttek is. Kezük nyomát ma is számos ruhán és használati tárgyon láthatjuk a Topkapi Szeráj múzeumában.

A rabnoket a háremagák felügyelete alatt a fekete eunuchok orizték, gondosan elrejtve az illetéktelen férfiszemek elol. A háremagák elöljárója a dárüsz-szaáde agaszi, a "boldogság házának agája" volt, aki 1594 után rendszerint a fekete agák közül került ki, s akit a köznyelv csak kizlar agaszinak, azaz a "lányok agájának" nevezett.

A szigorú elzártságra jellemzo, hogy még az orvosok sem láthatták a lefátyolozott lányokat. Amikor Szülejmán leánya, Mihrimáh megbetegedett, egy fogoly spanyol orvost hívattak hozzá. A doktornak azonban nem kis fáradságába került, amíg Rüsztem pasát meggyozte, hogy a diagnózis érdekében meg kell vizsgálnia a beteg pulzusát. Bár a fátyol alól kidugott csuklón kívül az orvos nem láthatott egyebet, amikor az Mihrimáh másik kezét is meg akarta fogni, Rüsztem pasa nyomban közbelépett, és eltávolította Mihrimáh szobájából. A velencei követ tolmácsa pedig életével fizetett azért, mert házából távcson át gyönyörködött a gyaur szemek elol elrejtett lányok szépségében.

Idonként az is megesett, hogy épp a háremagák folytattak titkos viszonyt az orizetükre bízott leányokkal, jóllehet –amint azt Mikes Kelemen megjegyezte –"ezek teljességgel meg vannak herélve". Amikor a beteges II. Szülejmán (1867–1691) idejének nagy részét az edirnei szerájban töltötte, a háremagáknak boven nyílt alkalmuk hárembeli kalandokra. Ahmed trónörökös ágyasaitól szerzett tudomást errol, s amikor trónra jutott, megtiltotta az agáknak, hogy sötétedés után a hárembe lépjenek.

Az ágyasok

Azoknak a rabnoknek a száma, akik a szultáni hercegeknek vagy magának a padisahnak a személyes szolgálatában állottak, csak néhány tucatra teheto. A nyugati írók színes leírásokban számolnak be arról, hogyan választottak a szultánok maguknak ágyasokat. Ottaniano Bon –a Velencei Köztársaság követeként –1606 és 1609 között tartózkodott Isztambulban. Ô hagyta ránk az egyik legkorábbi leírást a szerájról és a hárem életérol, s a késobbi szerzok jobbára ot ismételgették. Több történetét és leírását átvette II. Károly angol király követe, Sir Paul Ricaut is, s az o munkájának egy francia változatából merített a mi Mikes Kelemenünk.

Mikes Törökországi leveleiben így számolt be a leányválasztásról: "Amidon a császár közülük akar válsztani, [a lányokat] sorba állítják, amelyik megtetszik, annak veti a keszkenojét, és azt pompával viszik a császárhoz". Bár a keszkenotörténet azóta a filmekbe is bekerült, ez is –amiként a hárem életérol szóló sikamlós történetek zöme –a mesék világába tartozik.

Lady Montagu, aki isztambuli követnek kinevezett férjével 1717–1718-ban a birodalom fovárosában élt, s a több elokelo török asszonnyal is ismeretséget kötött, valamelyes bepillantást nyert a háremek titokzatos világába. II. Musztafa (1695–1703) feleségére Hafiszére hivatkozva határozottan tagadja a keszkenotörténetet. Hafisze elmondása szerint az uralkodó a háremagák elöljárójával, a kizlar agával hívatta a kiválasztott leányt, akit társai megfürdettek, testét illatos kölnivízzel permetezték be, majd az alkalomhoz illo, könnyu ruhát adtak rá.

A kiválasztott ágyas részére a háremben külön kis szobát jelöltek ki, s szolgálatára rabnoket adtak. Ha a padisah ráunt ágyasára, megfelelo rangú személyhez noül adhatta. Ilyenkor a szultán gondoskodott a hozományról, s a kiházasított gyakorta házat is kapott. Ha azonban valamely ágyasa fiúgyermekkel ajándékozta meg az uralkodót, az a kadin efendik, azaz a szultánfeleségek közé emelkedett, s gyermekei és a törvényes feleség gyermekei között jogi szempontból nem volt semmiféle különbség.

A feleségek

A szultánok Konstantinápoly elfoglalása elott foként a balkáni államok uralkodóinak és az anatóliai török fejedelmeknek a leányai közül választottak feleségeket. Ezek a házasságok –csakúgy, mint a kortárs Európában –politikai célokat szolgáltak. A rokoni kapcsolatok révén az oszmánok számos szövetségest nyertek, és a házasságok gyakran jogigényt is jelenthettek újabb területek bekebelezéséhez. Máskor a rokoni szálak a békekötéshez segítették hozzá a szultánokat. Hunyadi János 1443–1444. évi téli hadjárata után a nálunk sokáig "szegedi békének" ismert drinápolyi–váradi béke elokészítésében nagy szerepe volt II. Murád szultán (1421–1444 és 1446–1451) feleségének, Carica Marának, aki történetesen az egyik szerzodo félnek, Brankovics György szerb despotának volt a lánya.

Konstantinápoly elfoglalása után a padisahok foként háremeikbol választottak feleségeket, akikkel házasságkötés nélkül éltek együtt. Erre az iszlám jog is lehetoséget biztosított: a rabszolgák gazdáik tulajdonának számítottak, uruk korlátlan hatalmat gyakorolt felettük –bármikor eladhatta vagy eladományozhatta oket, s házasság nélkül is létesíthetett velük szexuális kapcsolatot. Amennyiben az ágyas fiút szült urának, visszanyerhette szabadságát. Szülejmán ágyasa, Hurrem is ezt használta ki. Hurremnek még azt is sikerült elérnie, hogy Szulejmán –felrúgva az addigi jogszokást –ünnepélyes házassági szertartás keretében noül vegye.